.: ''Barát'' :.
Magamtól kérdeztem, mégis 2 ijedt szempárral találtam szembe magam. Az egyik tulajdonosa barátnőm volt, aki a takaróval próbálta takarni meztelen testrészeit. A másik pedig volt barátom, aki önelégült mosolyra húzta a száját, miközben egyik keze még mindig mozgott a takaró alatt, annak ellenére, hogy beléptem a szobába. Nicol, szemeit lesütve várt pár pillanatot, majd fejét felemelve szegezte rám tekintetét.
- És még te nevezed magadnak barátnak - vágtam hirtelen a fejéhez, majd kiviharoztam a szobából. A lépcsőn lefutva elég erőteljesen csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, úgy siettem oda Justin-hoz. Karjait ösztönösen körém fonta, én pedig arcomat mellkasába temetve szipogni kezdtem. Nem akartam előtte sírni, mégis kijött pár könnycsepp.. És ha már egy utat tör magának, akkor bizony jön a többi is.. Justin pulcsiján egy sötét folt éktelenkedett, mikor elváltunk, de őt ez nem zavarta, hátamat simogatta, ezzel elérve azt, hogy valamelyest lenyugodjak. Ez sikerült is neki, ám amikor megláttam az ablakban álló, melltartót viselő Nicol-t, újra kitört belőlem a sírás. Nem szerettem sírni, mégis sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy nem bírtam visszatartani könnyeimet. Ma nekem teljesen más értelmet nyert a barát szó. Nem az a barát, aki lefekszik a volt barátoddal, csak azért, mert jól néz ki, esetleg mert szépeket mond neked. A barát az, aki melletted van, bármi történik is veled, illetve benned. Aki engedi, hogy sírj a vállán, aki nem kérdezi mi a baj, csak egyszerűen magához ölel és megvigasztal. Nekem a barát már nem Nicol, akinek fontosabb egy pasi, mint az állítólagos legjobb barátnője. Nekem Justin a barátom. Kezével karomon simított végig, majd ujjainkat újra összekulcsolta, úgy indult el vissza a partra. Szabad kezemmel megtöröltem a szememet, majd mosolyogva Justin vállának dőltem, úgy sétáltam lassan mellette. Éles hang ütötte meg fülemet, mire azonnal felkaptam a fejemet. Az ismerős hang irányába fordultam, mosolyom azonnal az arcomra fagyott. Kendall hangos nevetésben tört ki összekulcsolt ujjainkat látva, én pedig unottan néztem Justin-ra, aki elég értetlen fejet vágott.
- Kendall - suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
A név hallatán azonnal leesett neki minden, és utálkozva nézte az előttem álló barna hajú lányt. Fehér pólót, és virágos nadrágot viselt, mellé pedig egy fehér cipőt vett fel, ami igen jól mutatott a szerelése többi darabjával. Nyakában egy kulcs medál lógott, pont mint Austin-nak. Haja egy részét szürke sapka fedte, míg csuklóját egy-egy karkötő ékesítette. Mikor nevetése lecsillapodott, újra ránk szegezte tekintetét. Száját lesajnáló mosolyra húzta, szemében látni lehetett azt az önelégültséget, miszerint ő nyert. Csak hiszi!
- Látom, gyorsan túltetted magad Austin-on.. - nézett rám mosolyogva.
- Hát ő is rajtad, mit ne mondjak - szólalt meg mellettem Justin, mire elnevettem magam.
- Ezt meg hogy érted? - szórt szikrákat a tekintete.
- Most is Nicol-lal hancúrozik éppen - válaszoltam immáron én.
Kendall csak elkerekedett szemekkel nézett hol rám, hol pedig Justin-ra. Nem voltam biztos benne, hogy elhiszi, így egy apró kutakodás után, a kezébe nyomtam az Austin-tól kapott lakáskulcsot.
- Ha nem hiszed, nézd meg.. Nem érdekel, minek hiszel, tudom, hogy mit gondolsz most rólam, de engem ez nem érdekel. Ha nem akarsz később összetörni, szakíts Austin-nal - mondtam komolyan, majd megfordultam és eredeti célom felé vettem az irányt.
- Hope - kiáltott utánam Kendall, mire megfordultam, így szembe találtam magam vele - Köszönök mindent.. És ezt szeretném neked adni, te érdemelnéd meg...
Nyakláncát felém nyújtotta, én azonban megráztam a fejem és nem vettem ki kezéből az ezüst láncot.
- Nekem nem kell, lezártam a kapcsolatom Austin-nal, nem szeretném, ha bármi emlékeztetne rá - mondtam egy mosoly kíséretében.
Miután ő is elmosolyodott, újra megfordultam és a part forró homokjába sétáltam. A vízhez közel ültem le, fejemet Justin vállának döntöttem, aki hasonlóképpen tett, mint én. Mosolyogva néztem a még mindig fürdő és szórakozó lányokat, akiket az se érdekelt, hogy éppen átázott a pólójuk, ezzel megmutatva bikinijüket, rosszabb esetben idomaikat. Telefonomat a kezembe véve néztem meg az időt, ami kissé elkeserített, mégis mosolyra húzódott szám.
- Lassan mennem kéne - suttogtam halkan.
Justin felnézett rám, szemeiben láttam, hogy hezitál. Lassan hajolt oda hozzám, majd megállt, várva, mit szólok hozzá. Tarkójára vezettem kezemet, úgy húztam közelebb magamhoz, egészen addig, míg ajkait meg nem éreztem sajátjaimon. Nyelvével alsó ajkamon simított végig, ezzel bejutást kérve, amit azonnal meg is adtam neki. Nyelvünk lassan mozgott, ám, mint minden csókot, most is megzavart valami. Telefonom a mai napon harmadszorra csörrent meg, mire eltávolodtunk egymástól. Miután bátyámmal megbeszéltük, körülbelül mikorra érek haza, letettem a telefonom és Justin-ra néztem. Csak mosolyogva figyelt, nem szólt semmit. Kezét derekamra simította, úgy húzott közelebb magához. Arcomat mellkasába temettem, azonban pár perc múlva eltávolodtam tőle. Helyemről felálltam, majd megvártam, míg ő is óvatosan feláll, leporolja magáról a homokot. Kezemet megfogta, úgy kezdtünk sétálni otthonom felé. A bejárati ajtóhoz sétáltunk, előtte azonban megálltunk, és egymás kezét fogva néztünk egymásra. Justin egy határozott mozdulattal húzott közelebb magához, ajkait azonnal megéreztem sajátjaimon. Nyelve bejutást kért, amit meg is kapott pillanatokon belül. Percekig faltuk egymás ajkait, majd eltávolodtunk egymástól. Egy utolsó csókot nyomtunk egymás ajkaira, végül elengedtük egymás kezét. Justin még utoljára rám nézett, majd elmosolyodott.
- Remélem, még találkozunk - mondta halkan.
- Én is - suttogtam magam elé, bár ő ezt már nem hallhatta.
A házunktól balra kanyarodott, én pedig egészen addig néztem utána, míg el nem tűnt a legközelebbi kanyarban. Nagy levegőt véve léptem be a nappaliba, ahol már az összepakolt bőröndjeim sorakoztak. Anya, illetve Mat már a kanapén helyezkedett el, míg apámat sehol sem láttam. Mosollyal az arcomon lépkedtem feléjük, majd kettőjük között helyezkedtem el. Percekig beszélgethettünk, amikor hallottam, ahogyan az ajtó nyitódik, majd záródik. Apa lépkedett felénk, majd anya mellett elhelyezkedve nézett Mat-re és rám. Szemében láttam a szomorúságot, mégis mosolygott. Lassan búcsúzkodni kezdtünk, ami egyben megmosolyogtatott, egyben elszomorított. Izgatott voltam, vajon mi vár rám, mégis féltem, hogy esetleg valami történni fog velem, amit anyáék nem támogatnának.. Miután mindenki megölelt, apa a kezébe vette a csomagjaimat, úgy indult el a garázs felé. Az autó csomagtartójába pakolta bőröndjeimet, majd Mat-től is elvette kezében tartott csomagjait amiket enyéimre pakolt. Miután a csomagtartó ajtaját lecsukta ránk nézett.
- Indulni kell, ne késsétek le a gépet - mondta szomorúan.
Anyához léptem, szorosan megöleltem, majd apával is hasonlóképpen cselekedtem. Az autóba hátulra ültem, ott vártam, hogy Mat is megölelje szüleit, majd beüljön mellém. Percekkel később ez meg is történt, majd apa is beült a kormányhoz. Az autót beindította, majd lassan kezdett kitolatni a garázsból. A felhajtón megállt, a kaput kinyitotta, nekem pedig megakadt a szemem egy ismerős alakon. Extra gyorsasággal kapcsoltam ki az övem és kiszálltam a kocsiból. Gyorsan futottam az ismerős kislány felé, aki azonnal észrevett. Mosolyogva emeltem fel és pörgettem meg a levegőben, mikor kezeim között tudhattam. Stacy csak nevetve szorongatott még azután is, mikor már a földön állt, saját lábain. Éppen, mikor leraktam, nővére alakja jelent meg mellettünk, aki mosolyogva nézett mindkettőnkre. Nem tűnt meggyötörtnek, sem szomorúnak, sokkal inkább látszott rajta a boldogság.
- Szia Kendall - mosolyogtam vissza rá - Csak szerettem volna elbúcsúzni..
- Miért? - nézett rám szomorúan Stacy.
- A bátyámmal elutazunk Londonba, nem tudom mikor jövünk vissza. Vagy hogy egyáltalán vissza jövünk-e - hangom a mondat végére elhalkult, szomorúan néztem a két lányra.
- Jó utat Hope.. És köszönöm, amit tettél értem - mosolygott rám Kendall. Ez nem olyan mosoly volt, mint általában. Most láttam rajta, hogy komolyan gondolja - Remélem, nem haragszol és egyszer lehetünk barátok..
Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt hallom tőle, így elég meglepetten néztem rá, mire csak aprón felnevetett.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ezt majd tőled hallom - nevettem fel egy kicsit - Figyelj Kendall, nem haragszom. Nem esett jól, amit Austin tett, de az nem a te hibád. Ezt beláttam.. Most viszont ne haragudjatok, mennem kell, különben lekésem a gépet..
Gyorsan megöleltem mindkét lányt, és már indultam is volna, ha Kendall utánam nem szól. Mikor hátrafordultam, éppen felém sétált, majd a kezében tartott tárgyat felém nyújtottam. Kezemet kinyújtva vettem el tőle, majd magam felé fordítva néztem a tenyeremben lévő nyakláncra. Egy egyszerű ezüst lánc, amin egy papírrepülő formájú medál lógott. Ismerős volt, mégsem tudtam volna megmondani, hol is láttam hasonlót. Meghatódva megöleltem Kendall-t, majd a kocsihoz futottam. Ajtaját kinyitottam, gyorsan beültem, majd az övemet is bekapcsoltam. Nyakláncomat Mat kezébe nyomtam, aki egy pillanatig furcsán nézett rám, majd felém nyúlva a nyakamba akasztotta az ezüst ékszert. Lefelé bámulva néztem a medált, majd mikor kikanyarodtunk a ház felhajtójáról, integettem Kendall-nak és a könnyes szemű Stacy-nek. Mikor láttam kigördülő könnyeit, nekem is megtelt a szemem sós könnyekkel, amiknek nem tudtam megálljt parancsolni. Pár könnycsepp arcomon folyt le államig, ahonnan egy gyenge mozdulattal töröltem le azokat. Nem gondoltam volna, hogy egyszer jóba leszek Kendall-al azok után, ami történt, még akkor is, ha az nem az ő hibája volt.. Most azonban, ami ma történt, kellemesen kellett csalódnom. Kendall-ban egy barátra leltem, talán még akkor is, ha csak ma sikerült normális emberek módjára, 5 percnél tovább beszélnünk. És a nyaklánc, amit kaptam tőle, ami minden nap a nyakában lógott, talán egész életemben emlékeztetni fog arra, ki is az igazi barát. Nem Nicol.. Nem az, aki egy pasiért eldobja legjobb barátnőjét. Hanem az, aki a legjobb barátnőjéért eldob egy pasit. Lehet az bármilyen aranyos, vagy helyes, ha a barátnődnek szüksége van rád.. A mai napot végiggondolva arra a döntésre jutottam, hogy bármi is történik velem Londonban, én mosolyogni fogok és arra fogok gondolni, hogy a barátaim mellettem fognak állni és segíteni fognak. És akkor ne is beszéljünk drága testvéremről, aki ebben a percben is mellettem ül, fejét az ablaknak döntötte, úgy nézte a távolodó tájat..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése